Szakdolgozatom, a 'Gamer kultúra a képzőművészetben' harmadik fejezete olvasható, utólagos javítássakkal. Ezek a változtatások azért jöttek létre, mert egy év elteltével — annak ellenére, hogy elégedett vagyok azzal a fogalmazásmóddal, amit akkor produkáltam, — szerettem volna egy kicsit finomítani és csiszolni a kifejezéseken. Tehát ez nem az eredeti változat. Tartalmilag viszont nem történt változtatás. Művészetelméleti kutatás során az interneten találkoztam egy művészetelméleti publikációval, amit igazából annyira izgalmasnak találok még mindig, hogy szerintem érdemes megosztanom az azzal kapcsolatos gondolataimat. Tetszik az, hogy a tanulmány szerzői társadalmi dinamikákból levezetve magyarázzák a kulturális jelenségeket.
A most használatos és formálódó művészetelméleti kifejezésekkel kapcsolatban tennék egy elméleti kitérőt a metamodernizmus fogalmáról. Ez a formálódó fogalom, a kortárs kultúránk viszonyát hivatott értelmezni a társadalommal összefüggésben, azokat a karakterjegyeket keresi, amelyek a 21. században jelentek meg a felnövő generációval. Az elméletek közös pontja az, hogy a millenium elérkeztével a tipikus modernista hozzáállás (1) visszatérése a jellemző, amelyek továbbra is hordozzák magukban a posztmodern kritikai gyakorlatát. A metamodern érzékenység tájékozott naivitásként és pragmatikus idealizmusként fogható fel, amely a közelmúlt globális eseményeire, a klímaváltozásra, a pénzügyi válságra, a politikai instabilitásra vagy a digitális forradalomra adott kulturális reakciókban keresendő. A posztmodern irónia és relativizmus helyét poszt-ideológiai(2) állapot váltotta fel, amely a történetmesélést ironikus őszinteséggel artikulálja. A fogalom Timotheus Vermeulen(3) és Robin van den Akker(4) nevéhez fűződik, amit a 2010-ben megjelent “Notes on metamodernism” angol nyelvű publikáció alapján vázolok fel.
Az elmélet bevezetését kortárs elméleti körültekintéssel kezdik. A Gilles Lipovetsky(5) féle hipermodern elmélet, a posztmodern utáni állapot esszenciáját az emberi kapcsolatokban és kulturális gyakorlatok bensőségességének kiüresedésében látja. Az Alan Kirby(6) által elnevezett digimodernizmus elmélete pedig, az írásbeliség komputerizáltságán keresztül mutatja be ezt az új helyzetet. Ezek az elméletek bár hasznosnak bizonyulnak, a posztmodern radikalizáltságát vélik felfedezni a jelenben és nem pedig egy re-konstruktív folyamatot takarnak. Az altermodernizmus, amelyet Nicolas Bourriaud(7) boncolgat, a jelen állapot leírható a modernizmus és a posztkolonializmus szintéziseként. Az elmélet szerint jelenünket a modernizmus hangulata és a kolonizáció szociális hatásairól kialakult párbeszéd határozza meg. A szerzők elismerik Bourriaud helyes meglátásait és az elmélet relevanciáját, de nem számolnak azzal a ténnyel, hogy a művészetnek megváltozott a társadalomban betöltött szerepe és megítélése. A legtöbb elmélet a radikalizálódás mellett érvel, miközben nem veszik észre a feszültséget a modernizmus pozitivizmusa és a posztmodern negativizmusa között. Ez a feszültség képezi az alapját a két szerző elméletének.
A metamodernizmus elmélete a modernizmus eszméje és a posztmodern karakterisztikája közötti oszcillációban rejlik. Ezt az oszcillálást a geopolitikában, politikában és a természetben bekövetkező változások generálják. A közösségi média hatása a politikai közéletben változást generált és a választópolgárokkal újfajta kommunikáció alakult ki. Az új közhangulat úgy van reménnyel telítve, hogy a katasztrófák (háborúk, humanitárius és természeti katasztrófák, gazdasági válság) utáni állapotban is tudjuk, hogy az adott vágyak elérhetetlenek lehetnek, de ettől függetlenül is kitartunk és megpróbáljuk megtenni az elérhetetlennek tűnő vágyhoz vezető utat. A legjobban a posztmodern-szamár hasonlatával fejtik ki a szerzők ezt a gondolkodásmódot. Míg a posztmodern-szamár a tőle állandó távolságba lógatott répának a megszerzéséről letett és nem próbálkozik tovább, addig a mostani, bár tudja hogy soha nem fogja utolérni, akkor is próbálkozik a megszerzéséért. Erről az újfajta tudatos naivitásról beszél hosszabban a szerzőpáros, Obama szónoklatait is megemlítve. A vezérigazgatók, politikusok, művészek és építészek is egy “új”, közösséget formáló változásban hisznek. Egy jövőkép reményében, ami rég el lett felejtve a posztmodern apátia és szkeptikus gondolkodásmódnak köszönhetően. Ezt nevezik fanatizmusnak vagy naivitásnak, amely egyben egy bipoláris állapot is.
A lelkesedés és irónia, remény és melankólia, naivitás és tudatosság, empátia és apátia, egység és többszínűség közötti ingadozások közepette igyekszik kiegyezésre jutni, törekedni az egyensúlyra. A meta szó használatát, ami leírja ennek az érzés-halmaznak a struktúráját, a Görög-Angol Lexikon(8) alapján használják, ami annyit tesz “között” (between) és/vagy “valamin túl” (beyond). Ez takarja a két véglet közötti állapotot, amely poszt-posztmodern elnevezésnél sokkal adekvátabb kifejezés.
A részletesen kifejtett érzelmi pulzálást a romantika egyes aspektusaival hozzák párhuzamba. A szerzők Robert Eshelman(9) német író megállapításával értenek egyet, miszerint a művészetben újraéledt a teizmus, újra felfedezték a transzparenciák adta lehetőségeket és a kinesist. Jörg Heiser(10) író és kurátor, Romantikus Konceptualizmus elgondolása és az azonos című bécsi kiállításának elméleti tételeivel magyarázzák a párhuzamot a metamodernizmus és a romantika között. Nemcsak a romantika vizualitásának visszatérése indokolja a párhuzamot, hanem bizonyítható kapcsolatot találtak a romantika szélsőséges érzelmekhez fűződő viszonyához, pontosabban érzelmek közötti vívódásához. A Természet idealizálása, az iparosodással szembeni gyanakvás, valamint a múlt dicsőítése hasonlóság. Nagy értéket társít a kor a hősi individualisták és művészek eredményeihez, ami párhuzamba helyezhető a napjainkban tapasztalt celebkultusszal.
Képzőművészeti példáit a sztárművészek soraiból kölcsönözte: Jeff Koons, Cindy Sherman. Ezek a példák, bár helytállóak és érdekesek, én mégis szeretnék inkább magyar kortárs művészeti példákkal rámutatni a szerzők által tárgyaltakra. A romantika művészeti hivatkozás a magyar kortárs képzőművészetben is felütötte a fejét. Szélsőséges érzelmek, miszticizmus vagy a fény-árnyék drámai használata Borsos Lőrinc művészpáros jellegzetességeihez tartozik. Nabukodonozor, asszír királyt ábrázoló, horrorisztikus bio-szobor installációjuk, William Blake festményét juttatja eszünkbe. A Mine My Mind című kiállítás során, az AQB pincéjében(11) bemutatott szobor stroboszkóppal, vizes mederben lett kiállítva. Az alagsori kiállítótér félhomályában az érzékeink hatékonysága lekorlátozódik és a bizonytalanság állapotában a néző gyanakvással és óvatossággal telítődik. Ezt a felfokozott érzelmi állapotot, a romantika dramaturgiájával és színpadiasságával érték el az alkotók kortárs eszközökkel. Ezek a drámai érzetek jelentek meg Bolla Szilvia kétséges halmazállapotú plexi tárgyaiban is, amelyek nonfiguralitásukkal megidézik a kora kétezres évek formavilágát.
A Púder vol.4(12) című kiállítás enteriőrje egy romantikus tájat idéz meg. Az indusztriális kiállítótérbe helyezett több tonna homok könnyed túrára invitál. A kiállításon szereplő Rózsa Luca Sára és Kárándi Mónika képei a Romantika atmoszféráját hordozzák magukban. Rózsa Luca Sára a tradicionális festészeti kronológiához kapcsolódó, mitikus témákat dolgoz fel, naiv és könnyed festészeti minőséggel keverve. Képalkotásának szabadsága erős, akadémikus alapokon nyugszik. Kárándi formalista képei a digitális világból átültetett képalkotói konvenciókat hordozzák magukban, miközben a napkelte vagy a naplemente bizonytalan szférái közötti pillanatban találjuk magunkat. Amorf, biomorf festményei a tengeri ökoszisztéma formakincséből merítenek, amelyeket éteri környezetben helyez el.
A metamodern fogalom univerzalitása abban rejlik, hogy nem korlátozódik le csak a technológiához fűződő viszonyra, hanem magát a társadalmi hangulatot próbálja megfogni. Ami szimpatikussá teszi ezt a tanulmányt, hogy állításait rugalmasan kezeli, ahelyett, hogy sziklaszilárd kijelentéseket tenne. Kitűzött célja, hogy a metamodern fogalma diskurzus orientált legyen.
Najmányi László(13) kortárs amerikai reprezentációs festészetről szóló esszéjének konklúziója is ezt a kényszerű elfogadást fogalmazza meg a fiatal festőgeneráció alkotói attitűdjéről. Hiába mondták ki számtalanszor a festészet és művészet halálát, mégis ennek tudatában zavartalanul folytatják a munkájukat.
“Megszűnt az új terrorja, mindenki azt csinál, amit akar, s a műalkotások akkor jók, ha valaki megveszi őket. Az ifjú festők szabadon idéznek, kölcsönöznek a múlt mestereitől és vannak saját felfedezéseik is. A festészet számukra önkifejezésük legfontosabb formája. Rájöttek arra, hogy a múlt absztrakt irányzatainak követése jóval kevesebb lehetőséget, egyediséget ad, mint a reprezentációs festészet, ahol saját szignatúra-figuráikkal, saját életükből vett élmények, történések megjelenítésével igazán egyéni, mások munkáitól markánsan különböző műveket tudnak létrehozni. ”
Najmányi László (2010): Kortárs amerikai reprezentációs festészet (esszé), 2022.04.27, https://artportal.hu/magazin/najmanyi-laszlo-kortars-amerikai-reprezentacios-festeszet-essze/
Najmányi szavai nem is írhatnák le pontosabban azt, ami a kortárs reprezentációs festészetben uralkodik. Keserédes befejezése egy boldog beismerés is egyben, hogy a festészet hagyománya tovább él és fog is a következőkben, viszont sajnálja, hogy ezt a motivációt a kapitalista fogyasztói társadalom szükséglete szüli.
(1): A korai modernizmus jövőre tekintve optimista nézetét értem, amelyet utólag erősen jóhiszeműnek és bizakodónak találom. Ez az attitűd a fogalom tárgyalása kapcsán fontos lesz, ezért engedek meg magamnak ilyen általánosítást, mivel az újonnan kialakuló fogalom a társadalmi dinamikákból magyarázza meg az alkotók gondolkodását.
(2): poszt-ideológia: Olyan időszak megjelölése vagy arra való vonatkoztatása, amikor (egy adott) társadalmat már nem jellemez a politikai vagy társadalmi ideológiákhoz való erős ragaszkodás. Elsődleges használatban a hidegháború utáni évekre, a berlini fal lebontása utáni évekre jellemző állampolgári hozzáállás a politikához, ideológiákhoz.
(3): Timotheus Vermeulen: oslói Egyetem, média, kultúra és társadalom professzora. A Frieze magazin állandó munkatársa. Társadalomtudomány és kultúra a szakterülete.
(4): Robin van den Akker: Robin van den Akker a kontinentális filozófia és kulturális tanulmányok adjunktusa, valamint a Rotterdami Erasmus Egyetem Bölcsészettudományi Tanszékének tudományos programkoordinátora. Robin alapító szerkesztője a „Notes on Metamodernism” kutatási platformnak, amely feltérképezi és elemzi az esztétika és a kultúra változásait, amelyek a poszt-posztmodern állapotot jelzik.
(5): Gilles Lipovetsky: Gilles Lipovetsky (1944. szeptember 24.) francia filozófus , író és szociológus , a Grenoble -i Stendhal Egyetem professzora , Auvergne-Rhône-Alpes , Franciaország. Lipovetsky munkássága a modern világra fókuszál a 20. század végétől napjainkig. Ezt az időszakot három korszakra osztotta fel: „marxista önkritika” (1965-1983), posztmodern (1983-1991) és hipermodern időszak 1991-től.
(6): Alan Kirby: Alan Kirby író és a huszadik századi irodalom és kultúra kutatója.PhD fokozatát az Exeteri Egyetemen szerezte, jelenleg Oxfordban tartózkodik. A posztmodern állapot utáni állapot definiálása során alkotta meg a digimodernizmus fogalmát és “Digimodernism: How New Technologies Dismantle the Postmodern and Reconfigure Our Culture” című könyvében fejti ki a millennium utáni időszak kulturális állapotát.
(7): Nicolas Bourriaud: kurátor és művészeti kritikus, aki számos kiállítás és biennálé kurátora volt szerte a világon. A Flash Art párizsi tudósítója (1987–1995), valamint a Documents sur l' kortárs művészeti magazin alapítója és igazgatója volt (1992–2000). 2009-ben kurátora volt a negyedik Tate Triennálénak Altermodern címmel. Az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts igazgatója volt 2011 és 2015 között, ami egy művészeti iskola Párizsban, Franciaországban.
(8): Görög-Angol Lexikon: A görög–angol lexikon, amelyet gyakran Liddell & Scot vagy Liddell–Scott–Jones ( LSJ ) néven emlegetnek, az ógörög nyelv szabványos lexikográfiai munkája,amelyet eredetileg Henry George szerkesztett. Liddell, Robert Scott , Henry Stuart Jones és Roderick McKenzie, és 1843-ban adta ki az Oxford University Press.
(9): Robert Eshelman-Håkansson újságíró volt, a Vice Media and the Nation munkatársa volt, és a New York-i Columbia Egyetemen tanított. Pályáját a Közel-Keletről származó újságírói riportokkal kezdte. Újabban írásai a tudomány és a környezetvédelem területére terjedt ki. A San Franciscó-i városvezetésben is szolgált a felügyelő bizottság elnökének helyetteseként.
(10): Jörg Heiser, 1990-es évek elején Frankfurt am Mainban tanult filozófiát, amerikanisztikát és anglisztikát és később esztétikát is végzett. A Heaven Sent kulturális folyóirat társalapítója és szerkesztője (1991–1994). 1998 óta szerkesztő, 2003 óta a frieze főszerkesztője, 2011 óta pedig a frieze d/e kiadója.
(11): Mine My Mind című kiállítás, 2020. október. 31-én nyílt az art quarter budapest pincerendszerében, Budapest, Nagytétényi út 48-50, 1222. Kiállító művészek: Bolla Szilvia, Borsos Lőrinc, Kophelyi Dániel, PPILLOVV, Kiss Adrian, Mátrai Erik, Muskovics Gyula – Páll Tamás – Szeri Viktor, Tóth Márton Emil
(12): Púder vol.4 kiállítás: Torula Művésztér, Győr, Budai út 7. 2021. Július 17-én nyílt. Kiállító művészek: Bagi Attila, Dér Adrienn, Kárándi Mónika és Rózsa Luca Sára
(13): Najmányi László: magyar író, díszlettervező, képző- és performanszművész, filmrendező.