Szakdolgozat részlet: Modernitás viszonya a technológiával

Szabolcs

16/07/2023, 16:38

Szakdolgozatom, a 'Gamer kultúra a képzőművészetben' második fejezete olvasható utólagos javítássakkal. A fejezet az 1900-as évek viszonyát ismerteti a gépek és technológiával tankönyvi módon. Szerettem volna egy olyan szakdolgozatot írni, amely bemutatja azt az elméleti és történeti környezetet, amelyben értelmezhetőek a számítógépes játékok művészeti alkotásokként. (Vagy éppen felszámolhatjuk azokat a határvonalakat, amiket a művészet von maga köré.)

A modernizmus társadalmát a pozitív jövő víziója határozta meg, amit a második ipari forradalom okozta komplex gazdasági és társadalmi átalakulás izgatottsága okozott. Az iparosodás ezen hullámában a gépi betűszedés invenciója előmozdította a minőségi újságírást, a szakmai folyóiratok megjelenését és a könyv sokszorosítását is. Ezáltal az információ áramlásának gyorsasága nagyobb szintre ugorhatott.

Tudományos, fantasztikus szerzők novelláikban a társadalmat és a jövőt érintő problémákat fogalmaztak meg. H.G. Wells által írt A Modern Utópia könyv (1905) egy utópisztikus társadalmat modellez, amelyben a szerző megpróbálta bemutatni azt a futurisztikus társadalmat, amelyben a Föld összes országa egyetlen egységet képez. A "modern utópiának" nevezett ország tökéletes boldogságot biztosított minden polgárának, egyenlő jogokat a nők és a férfiak számára. Aldous Huxley Szép új világ (1931) című könyvében a falanszter típusú társadalom disztópikus valósága tárul elénk, bár őt már a késő modernség korai szellemisége határozta meg.

A festők kedvelt témáit is meghatározták a tudományterületeken tett felfedezések eredményei. A festményeikben a strukturalista gondolkodásmód a jellemző. A reneszánsz óta domináló empirikus látványszerűségtől tudatosan eltávolodó ábrázolás terjedt el. Clement Greenberg, a legtöbbet hivatkozott modernista gondolkodó, könyvében a Művészet és kultúra, Kultúránk állapota fejezetében részletesen elemzi T.S. Eliot publikációjának felvetését a kultúra állapotáról. Greenberg ellenkező állásponton van a kultúra hanyatlásáról szóló gondolatmenetéről, mivel szerinte a tudomány, oktatás, gyógyítás és a mérnöki tudományok területén elért eredmények teljeskörű hatással vannak a civilizációra, legalábbis a nyugati civilizációra mindenképp. Hisz a marxi elképzelésben, miszerint a technológia fejlődése, pontosabban az ipari termelés gépesített fejlődésével az osztályrendek felszámolásra kerülhetnek. Teljes megszűnésükkel szkeptikus, ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy az osztályrendszer szerves átalakuláson fog átmenni.

“Nemcsak azt ismerjük fel, hogy a technológiai forradalom hatásai ritkán voltak átmenetiek, hanem hogy a technológia fejlődés hosszú távon kumulatív és visszafordíthatatlan volt.”
Clement Greenberg: Művészet és kultúra, A kultúráról általában, Bálint Anna fordítása, Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, Budapest, 2013. 31. o

Az elképzelése a társadalmi átrendeződés következményében az, hogy a magas kultúra nem fog eltűnni, csupán új fajtája alakul ki, ami alkalmazkodik az iparosodás feltételeihez. A munkát és a szabadidőt szétválasztja, és az utóbbit kapcsolja össze a kultúrára fordítható idővel. A tudományágak szakosodása –amiről Greenberg is beszél – tovább folytatódott, a kultúra és a művészet is szakterületté vált. Ez a helyzet eredményezte, hogy a munka során is lehetősége nyíljon az embernek, hogy dolgozhasson a kultúra állapotán. Párhuzamosan létrejött a szórakoztatóipar, ami a szórakoztatásért és művelődésért felel.

***

A korban számos ipari technológia megjelenése mellett fontos új alapanyag lett az acél, amely széleskörűen elterjedt. A párizsi, acélból készült építmény az Eiffel-torony bűvöletében alkotott Robert Delaunay (1885 - 1941). Festészetét a szubjektíven érzékelt világ struktúrái és a fizikai szabályszerűségek vizualizálása alkotja. Az 1901 és 1909 között készült alkotásain, mint például a “Tour Eiffel aux arbres”, rendszeresen visszatérő szimbólum a torony. Delaunay festményciklusa az acél monstrumot bálványozza, a nagyváros diadalának emlékműveként kezeli, mint az emberi civilizáció egyik kimagasló teljesítményét.

Robert Delaunay - Tour Eiffel aux arbres
1910
126,4 x 92,8 cm
Solomon R. Guggenheim Museum, New York
Solomon R. Guggenheim gyűjteményében

Festészeti stílusában Umberto Bocciono (1882 - 1916) a futurista programhoz hűen vegyíti a neoimpresszionizmus és a kubizmus jellegzetességeit. A technofil festészet, amelyet futurizmusnak nevezünk, a kubizmust továbbgondolva, eltemeti a múltat, és hitét a technológia általi jövőbe helyezi. “The Street Enters the House” urbanizáció által végbement társadalmi és urbanisztikai változást színes és nyüzsgő pompával örökíti meg. Festményével propagálja a társadalmi fejlődés által létrejött polgárosodás nagyszerű élményét.

Francis Picabia (1879 - 1953) elsősorban dadaista művészként ismert. Pszeudo-gép festményein nem létező, működésre alkalmatlan, funkciótlan szerkezeteket láthatunk. Ezek a festmények címeiktől válnak ellentmondásossá és gúnyossá. “Love Parade” című képe minden bizonnyal olvasható obszcén humorral, amelyen ismeretlen eredetű, rejtélyes szerkezet fallikus szimbólumokkal tarkítva hozza zavarba a nézőt. Szkeptikus attitűd mutatkozik meg, amely infantilis humorral keveredik. A nézőnek szándékában áll megérteni, amit lát, de a funkciótlan gép-tárgy értelmezhetetlenségéből fakadóan ez a próbálkozás sikertelenül végződik.

Francis Picabia - Parade amoureuse (Amorous Parade)
1917
96.5 × 73.7 cm
Neumanm család gyűjteményében

Diego Rivera (1886 - 1957) egy szocialista-trockista elveket valló mexikói festő, aki igazi hazafiként elkötelezett nacionalista. Társadalmilag széles látókörű, elveiben hű a szocialista társadalomképhez. Falfestményein vegyítve ábrázolja a kolonizáció előtti amerikai civilizációkat és az idillikus kommunista jövőképet. “Man, Controller of the Universe” című muráliájában, amely a mexikói Palacio de Bellas Artes-ben található, Rivera nagy hangsúlyt fektet a világot formáló erők reprezentációira, amelynek közepén az ember áll, aki ebben a képi szituációban a férfival azonos, mint legfőbb formáló ereje a patricharchális világnak. Szimbólumrendszere a kapitalizmust kritizálja, míg a kommunista társadalmi és gazdasági rendet idealizálja. Propagandisztikus festészet, de nem állami hatalmi érdekeket kiszolgáló művészeti program, inkább idealisztikus utópiát hirdető, ízig-vérig kommunista festészet.

***

A modernizmus második felében a történelemhez fűződő hozzáállás megváltozott, az eddigi nagy történeti kánon egyeduralmát veszítette és párhuzamos narratívák alakultak ki. Jean-Francois Lyotard szerint a tudományok fejlődésének következményeként jött létre a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság, tehát a kritikai hangnem, amelyet a fejlődés fő tényezőjének nevez. A nyelv lesz a kultúra fő mozgatórugója, mert ennek használatával keletkeznek az elbeszélések. Ennek kapcsán információ alapú társadalomról kezd el beszélni. Legfőbb kérdései: Ki dönti el, mi a tudás? Ki tudja, mit kell eldönteni?

“… a szubjektumok leigázzák az objektumokat a tudományok és a mai technológiák révén, nem kíséri sem több szabadság, sem jobb köznevelés, sem nagyobb és jobban elosztott jólét, hanem csak nagyobb biztonság a tények tekintetében.”
Jean-Francois Lyotard: Széljegyzetek az elbeszélésekhez, fordította Bujalos István, Orosz László, in. Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot, Századvég kiadó, Budapest, 1993. 147.o.

Greenberggel ellentétben, az információ alapú társadalom szülte bizalmatlanság legyőzi az utópiát, és a várakozásokat nem teljesíti be a jövő, hanem egy stagnáló állapot marad.

A második világháborút lezáró atombombázás következtében bebizonyosodott a legtöbb ember számára, hogy a gépek ereje pusztítóbb, mint bármi, amit az emberi civilizáció eddig készített. 1950-es évek után szkeptikus és kiábrándult hangok erősödtek meg. A kritikai hangok, amelyek a technológiát teszik meg a társadalomra leselkedő legnagyobb veszélynek, felerősödtek. Sokan a technológiát a művészet megkérdőjelezésére használták, mint például Marcel Duchamp (1887 - 1968) leghíresebb munkája a “Fountain”, egy piszoár, amely a művészet határának a kritikája is többek között.

A dadaista hagyományt követve, kinetikus szobor és tér installációkról ismert Jean Tinguely (1925 - 1991) létrehozta 1960-ban a “Homage to New York” nevet viselő szoboregyüttesét, amely létezésének a célja, hogy elpusztuljon. A hatalmas gép monstrum elfűrészeli, elégeti, szétveri saját magát. Kritikája annak, hogyan emészti fel majd önmagát a gépekkel felszerelt társadalom, majd roskad végül önmagába. Ettől az erős társadalomkritikától eltekintve, Tinguely a technológiát játékos eszköznek is tekintette egyszerre és előszeretettel használta vizuális élményének létrehozására is.

Észrevehetjük a társadalmi bizalmatlanságot Eduardo Paolozzi (1924 - 2005) kollázsaiban is. Az ember kiüresedett és elszemélytelenedett az uniformizáció hatására. A város elhatalmasodott monstrumként maga alá temeti az embert. Dekoratívnak ható kollázsai inkább együtt élnek ezzel a ténnyel, mintsem vészjóslóan fenyegetnének minket az alternatív jövő veszélyeivel.

Eduardo Paolozzi - Wittgenstein in New York (from the series As is When)
1965
76 × 53 cm
Scottish National Gallery of Modern Art tulajdonában

A 20. század végére művészek a gépek reprezentációja mellett elkezdik azokat művészeti alkalmazásba venni és ezáltal önálló műfajokat hoznak létre, mint a kinetikus szobrászat, videó installáció vagy a számítógépes grafika. Nam June Paik (1932 - 2006) Szöul-i születésű művész “TV Buddha” című videó installációja többféle értelmezést enged meg. Alapélmény a hosszú órákon át a kanapéba süppedve, kiüresedett állapotban, meredt szemekkel bámulni a képernyőt. Ezt a meditatívnak kevésbé, annál inkább szellemileg kiüresedett állapotot párosítja a buddhizmus szakrális hagyományaival, ezzel egy abszurd, kontrasztos állapotot teremtve.

A fejezetben említett alkotók és alkotásaiknak kiválasztása a saját művészeti inspirációm alapján történt, szem előtt tartva azt, hogy az említett időintervallumon belül maradjak. Igyekeztem olyan alkotásokat említeni, amik különbözőképpen közelítik meg a gépi technológiák alkalmazását. A dadaisták és a dadaizmuson alapuló képzőművészeti alkotótevékenységek azok, amik kritikával kezelik a gépek hatását a társadalomra, viszont azt is inkább gúnyosan és humorosan teszik, mintsem rámutatva valódi problémára vagy alternatívát felmutatva.

Amint a kapitalizmus a nyugati társadalmakban újra helyreállt a második világháború után, a fogyasztói kultúra a technológia vívmányait démonizálni kezdte és a múlt tapasztalataiból kiindulva paranoid állapotba helyezte a társadalmat. Mindent megkérdőjelezett és megpróbált újragondolni. Az államba vetett hit és bizalom csökkent. A posztstrukturalista gondolkodásmód folytonos újragondolásra, a rétegek lebontására és újra-strukturálására készteti az alkotókat. A legtöbb festészeti irányzat, amely a festészet alapvető struktúráit kérdőjelezte meg, például az absztrakt irányzatok közül a hard edge vagy az informel/absztrakt expresszionizmus, dekonstruktív filozófia mentén haladtak, amolyan létkérdések mentén elővették a képet alkotó elemeket és analizálni kezdték a művészetet alkotó alapokat. A kérdés feszegetése egyben egzisztenciális létkérdések feszegetésének is teret adott.